Amikor általános iskolás voltam, a szüleim úgy döntöttek, hogy itt az ideje a költözésnek, úgyhogy elköltöztünk a város egy másik pontjára, amit először nem értettem, mert én teljesen feleslegesnek találtam. Aztán megláttam az új házat, amibe költöztünk, és nagyon megtetszett. Előtte egy kisebb lakásban laktunk, de akkor már úton volt a kistesóm, így kellett egy nagyobb lakás, ahol elférünk ennyien.
A szüleim megengedték, hogy a saját szobámban a falra festhessek, vagy matricát ragasszak fel, de csak olyat, amit később el lehet tűntetni. Jó ötletnek tartottam, mert akkor még otthonosabbá tehetem a szobámat, legalább is ezt gondoltam magamban, úgyhogy végül kidekoráltam a szobámat. Egészen művészi lett, viccelődtek anyukámék mindig, főleg, hogy annyira egyenlőtlenül ragasztottam fel mindent, hogy le kellett szedni, mert így semmi értelme nem volt az egésznek.
Szóval nem tartott sokáig a művészileg kidekorált szobám kinézete, de később sikeresen javítottuk a dolgokat, és utána teljesen menő lett minden. Volt egy barátnőm az iskolából, aki sokszor járt nálunk és neki is úgy megtetszett a falam, hogy otthon ő is kérte a szüleit, hogy neki is lehessenek falmatricái. A szülei nem engedték először, de végül megenyhültek. A művészet a szüleim számára is fontos dolog volt mindig is, ez a házunkon látszott is, a garázsban ugyanis volt egy rész, ahol anyukám festett mindig, de csak hobbiból. De olyan szép képeket festett mindig, hogy amikor az ismerősök meglátták, bátorították, hogy egy galériába tegye ki a képeket. Végül is így tett, és volt néhány kép, amit meg is vettek tőle. Azóta is űzi ezt a hobbiját, az én lakásomban is van két kép, amit ő festett.